Astrud Gilberto

Hétfőn 83 évesen meghalt Astrud Gilberto, a lány, aki Ipanemából elvitte a bossa novát a világnak. Mikor gyerekként hallgattam háttérként rádiót a '70-es években, sok és sokféle jazzt játszottak benne, de kitűnt egy hang, egy stílus, ami olyan hangulatú volt, mintha valami távoli, varázslatos suttogás lenne, valami fűszeres, fülledt, kávéillatú zene, amire rendkívül kellemes elaludni egy nyári éjszakán, amikor a telihold ezüstös fénye fura, meseszerű árnyakat fest a kisszoba falára és ugyanolyan kellemes lustán felébredni rá egy nyári reggelen, amikor a narancssárga sötétítő függöny rései  között táncolnak a porszemek, a konyhából kávéillat és Astrud Gilberto hangja szűrődik be az álom és az ébrenlét határára.

Az ipanemai lány

Nézd, milyen gyönyörű, csupa báj

Tiszta mennyei harmónia

És ő egy leány

Ki idejön és továbbmegy

Édesen ellibeg az úton a tenger felé

 

A lány teste sárgásan aranylik

Az ipanemai nap ragyogó fényében

Csípője ringása egy versnél is gyönyörűbb

Ez a legszebb dolog, amit valaha láttam.

 

Ó, miért vagyok ennyire magányos

Ó, mert minden annyira szomorú.

Ó, a létező legragyogóbb szépség

A szépség, ami nemcsak az enyém

Ki tovább lépeget teljesen egyedül

 

Ó, ha ő ha csak tudná

Hogy amikor elmegy mellettem

Az egész világot megtölti bájjal

És még sokkal szebbnek tűnik

Mert a szerelem még szebbé teszi.

No, persze akkoriban mindezt még nem tudtam, sőt még azt sem tudtam, hogy honnan, miféle országból is származik ez a csodálatos zene, csak egyszerűen összekapcsolódott a hangulat, az illat meg a ritmus. Aztán később, amikor nagyon korán megtanultam olvasni, majd iskolába jártam és megtanultam, hol is van Brazília, elolvastam Molnár Gábor: Kalandok a brazíliai őserdőben című könyvét meg persze édesanyám minden nyáron olvasott az üdülőben a Tollaskígyó meséi  című válogatásból, ami dél-amerikai népmeséket tartalmazott, egy idő után e sok információ egységes egésszé állt bennem össze.

Még sohasem jártam Brazíliában (bár a bakancslistámon rajta van😊), de amikor meghallom ezt a számot vagy akár a Corcovado-t (ami ugye a Rio fölé magasodó Cukorsüveg-hegy, amin a hatalmas Krisztus szobor áll)

akkor úgy érzem, megsejtek valamit Brazíliából, ami számomra a a szamba, a kávéillat  a banán ízének fura egyvelege, tudván tudva persze arról a mérhetetlen szegénységről, és egyenlőtlenségről ami a favellákból árad és arról a rendkívül brutális elnyomásról, amit e nép is elszenvedett.

Mégis, úgy gonolom Astrud Gilberto és férje Joao Gilberto zenéje Brazília szebbik oldalát adja nekünk és ez már örökre veünk marad.